„Ha intézményes úton nem tudjuk oldani a társadalmi feszültséget, akkor veszélyes helyzet elé kerül Magyarország” – állítja Schöpflin György európai parlamenti képviselő.
Interjúnk előestéjén az Európai Parlament külügyi bizottságának rendkívüli ülésén vett részt Strasbourgban. A Lisszaboni Szerződés írországi leszavazása miatt került sor a tanácskozásra?
– Nem, ennél kevésbé izgalmas témáról esett szó: az Unió szankciórendszerének változtatásairól tárgyaltunk és szavaztunk. A szavazás sosem izgalmas. Bár, ami azt illeti, most mégis az volt: zöld párti volt a téma jelentéstevője, de a frakciója alul volt képviselve a szavazáson, amit a képviselő nehezményezett is. Sok néppárti módosító indítványt el tudtunk fogadtatni, ezzel persze átírtuk kissé a javaslatait, aminek nem örült annyira.
Hogyan képzel el egy szankciórendszert az EP bal- és jobboldala?
– Az európai baloldal hozzáállását máig egyfajta világmegváltó szándék jellemzi. Akaratukat, elképzeléseiket rákényszerítenék az egész világra. Szerintünk elsősorban hitelesnek kell lennünk: a konzervatívok, a néppártiak elismerik az előremutató európai értékeket, de sokkal inkább realistán szemléljük a világot.
Működik ez a mindennapi külkapcsolatokban?
– Vegyük példának Kínát. Rettenetes dolgok történnek, nem csak Tibetben, de az ujgurok földjén és a kínai városok szegénynegyedeiben is. De nem lehet nem kereskedni Kínával. Itt van az olimpia kérdése is: elmenni, nem elmenni? A bojkott nem megoldás. Hosszú távon kell foglalkozni az általunk nem helyeselt politikai rendszerrel működő államokkal. Burmával közel húsz éve foglalkozik Európa, de a helyzet nem változott sokat ebben a katonai diktatúrában. Szükség van az engagement-re, mert csak akkor változhat valami, ha mindkét fél hajlandó az együttműködésre. De említhetnénk Oroszországot is: saját útjukat járják, miközben a maguk szája íze szerint rendeznék át Európát. Nem akarnak párbeszédet, sőt, úgy érzem, kicsit le is nézik Európát, amióta ráébredtek az energiafegyver erejére.
A külpolitikai konfliktusokon túl épp elég gonddal kell szembenéznie itthon is az EU-nak. Hogyan tovább, Európa?
– Nehéz mesterség a jövőbelátás. Két szinten lehetne elemezni az eseményeket: mit szeretnénk, és mit várhatunk a jövőtől. Mindig vannak váratlan események, amelyek teljesen átalakítják a körülményeket. A legtöbben azt hittük, hogy az ír népszavazás sikeres lesz, és az igenek kerülnek többségbe. Vártuk, hogy tíz év útkeresés után végre elindulhatunk a komolyabb integráció útján. A népszavazási elutasítás miatt sokan kétségbe estek Brüsszelben. Most van egy olyan forgatókönyv, hogy talán jövő tavasszal újra megszavaztatják az írekkel a szerződést, és akkor többségbe kerülnek majd az igenek. Úgy vélem, ezzel azért komoly problémák vannak, hiszen miről szól egy népszavazás? A démosz véleményéről.
Régi probléma az európai polgárok és az uniós intézmények közötti távolság.
– Néhányan úgy gondolják, hogy „disconnect” állapotban van Európa. A démosz le van választva az európai intézményekről, nem tudnak semmit a működésükről. A probléma a kapcsolatrendszer hiányosságaiban van: a polgárok és az uniós intézmények között ott vannak a tagállamok, amelyek nem engedik ki kezükből a közvetítés lehetőségét. Nincs közvetlen érintkezés, így az uniós intézményrendszer nem tudja legitimáltatni magát a nép által. A kettős, nemzeti és európai tudat sem alakult még ki erősen – bár van különbség, mondjuk a hollandok és a magyarok Európa-tudatának ereje között.
A Néppárt nem egységes Európa jövőjének kérdésében: mást gondolnak az angol toryk és a német kereszténydemokraták az integrációról. A mostani, kiélezett helyzetben hogyan lehet közelíteni az álláspontokat?
– A Néppárt egy politikai család, lehet különféle véleményeket hangoztatni. A toryk valóban ellenszenvvel viseltetnek a tovább integráció iránt, a németek és a franciák viszont továbbra is az egységes fellépésben hisznek. A háttérfolyamatokat látva elképzelhetőnek tartom, hogy a 2009-es EP-választás után az angol konzervatívok külön frakciót fognak létrehozni, kilépve az Európai Néppártból. Ha ez megtörténik, és közben esetleg a toryk át is veszik Nagy-Britannia kormányzását, akkor lehet, hogy komolyabb következményei is lehetnek a szakadásnak.
Mag-Európa újra a láthatáron?
– Létrejöhet egy britek nélküli, integráltabb Európai Unió. Ezzel az a legnagyobb baj, hogy a keleti EU-tagállamok is kimaradhatnak belőle, mert a „nagyok” úgy ítélhetik meg, hogy nincs ránk szükség: kicsik vagyunk, furcsa nyelveket beszélünk, és mindannyian rossz fát teszünk néha a tűzre: elég csak Klaus cseh és Kaczinsky lengyel elnök euroszkepticizmusára, vagy Gyurcsány orosz kapcsolataira utalnom. Pár napja Párizsban egy néppárti delegáció tagjaként találkoztam Nicolas Sarkozy francia elnökkel, aki – bár azt mondta: Lengyelország nélkül nem tudja elképzelni Európát – de nem hiszem, hogy sokat fáradoznának értünk.
Lehetséges-e az összeurópai fellépés az egyre fenyegetőbb gazdasági válság idején? Az egyes országok, például Franciaország újra külön utakon próbálják védeni gazdaságaikat, de ezzel párhuzamosan a közös fellépés hiányát is fájlalják.
– A helyzet tükrözi Európa szétszórtságát, amit a Lisszaboni Szerződés próbált meg összefogni. Nehéz kérdés, hogy ki kezdte el a különutas politizálást. Talán Schröder kancellár megdöbbentő német-orosz egyezményei indították el a folyamatot. Az amerikai hitelválság és a nyersanyagárak robbanásszerű növekedése begyűrűzik Európába, fekete felhők vesznek körbe minket, És nem lehet tudni, mi jöhet még. Egy apró, személyes példa: szeretem a banánt. Nemrég olvastam, hogy felütötte fejét egy banánkór, amely a világ összes ültetvényét fenyegeti, mert a monokulturális termesztés miatt az összes banán kilenecvenvalahány százaléka ugyanabból az alfajból származik. Globális méretekben kell gondolkodnunk, nem lehet Magyarországot sem kikapcsolnunk, hiába hallottuk éveken át a pannon puma meséjét. Meg kell vallanunk, nem tudunk a világról eleget, nem nagyon értjük az összefüggéseket. Ez különösen igaz a magyar értelmiségre: a marxizmus eltűnt az értelmező szótárjukból, de a materialista gondolkodás megmaradt. Ezzel nem sokra mennek egy olyan posztmaterialista korban, amiben élünk.
Ha már magyar vizekre eveztünk: hogy látja, milyen Magyarország helyzete ma az EU-ban? Kvázi éltanulóként szinte mindent elsőre megszavazunk, ami Brüsszelből jön. Milyen előnyünk származik ebből?
– Semmi. Se befelé, se kifelé. Én támogatom a Lisszaboni Szerződést, de jobb lett volna, ha kialakul valami vita, diskurzus a témáról a honi közéletben. De „csak úgy” átment a szerződés a Parlamentben, a magyar véleményformáló elit nem tud róla semmit. Karácsony előtt úgy próbálták tematizálni a megszavazást, mint Magyarország ajándékát Európának – de nem hiszem, hogy valaki megtalálta az ajándékot a karácsonyfa alatt.
Milyen a magyar jobboldal nemzetközi megítélése? Ön gyakran polemizál elfogultnak tűnő nemzetközi közírókkal, publicistákkal – kitört-e már a sajtókaranténból a konzervatív oldal?
– Nem. A német és az amerikai sajtóban már hosszabb ideje kialakult egy kép, hogy Magyarországon egy fasiszta, antiszemita jobboldal létezik. Kialakult bennük egy gondolati séma, hogy a hazai jobboldal veszélyes. Nem veszik észre, hogy a magyar szélsőjobb ugyanúgy támadja a Fideszt, mint a balliberális oldal, inkább megtartják a korábban kitalált szereposztást.
És Ön hogy látja a magyarországi helyzetet? Láthatóan radikalizálódik a társadalom, hogyan lehetne újra a polgári demokrácia éthosza felé irányítani kompországot?
– Úgy vélem, a magyar emberek érzik a helyzet reménytelenségét. Aki át tudja látni a hazai viszonyokat, az egyre kétségbeesettebb lesz. Nem értik, hogy ha jó volt a gazdasági helyzet, akkor miért nem lépünk be az eurózónába, miért Szlovákia csatlakozik helyettünk? Sokan érzik, hogy nem fog beteljesülni a lassan több évtizedes ígéret az életszínvonal növekedésére. A fiatalok és az akívak vagy elmennek külföldre, vagy pedig itthon maradnak, és radikalizálódnak. Sajnos a magyar alkotmányos rendszernek van egy alapvető dizájnhibája: amíg egy miniszterelnök többséggel rendelkezik a Parlamentben, addig azt csinálhat, amit akar. A népszavazás eredménye kikezdheti a miniszterelnököt, de nem történik semmi. Nem látok jogilag legitim, alkotmányos lehetőséget a kormány elmozdítására.
Tetszettek volna forradalmat csinálni?
– Kétségbeejtő a helyzet, valljuk be. Látom a társadalmon, hogy egyre többen indítanának el egy forradalmat. Erősödik a szélsőjobb: ez nekem nem tetszik, de értem az okokat. A kormány viszont az ellene irányuló elégedetlenséget összemossa az antiszemitizmussal, a melegekkel, de összemossa az egész jobboldalt is. Mégis, úgy vélem, Orbán démonizálása nem működik úgy, mint régen.
Mivel lehet kezelni, oldani a társadalmi feszültséget?
– A demokrácia akkor működik, ha a választott vezetők odafigyelnek a démoszra. Egy angol példa: amikor Thatcherék bevezették a fejadót, akkor olyan komoly tüntetések voltak, amelyek megrendítették a torykat. A Vaslady nem sokkal később le is mondott. Kell, hogy kétirányú legyen a forgalom az elit és a lakosság között. Magyarország ma féldemokrácia. Nincs közmegegyezés. Nem lehet elmozdítani a kormányt, miközben pusztul az ország, és ez egy rettenetes helyzet. Akik – hozzám hasonlóan – tömegközlekedéssel utaznak, azok lerobbant, szomorú arcokat láthatnak az utcákon. Állatos hasonlattal élve: egy társadalomban vannak birkák, vannak tigrisek, és hát, vannak vámpírok is. Három éve a Fidesz konzultációs testületének tagja voltam: akkor fáradt, fásult, passzív emberekkel találkoztam. Ma viszont düh és indulat van bennük. Ha intézményes úton nem tudják oldani a feszültséget, akkor veszélyes helyzet elé kerülünk. Annyi bizonyos: a következő kormánynak sokkal nehezebb lesz kezelnie a társadalmat, az ugyanis elindult a maga feje után, és nem lehet majd kommunikációval kielégíteni őket.
(fidesz-eu.hu)